Szégyen, gyalázat, de addig a falusi cigány családokat ért támadások hírére a magyar közvélemény azonnal elővette a megszokott magyarázat-kliséjét: „valami uzsorás-ügy”.
Egy 5 éves kisfiú könyörtelen kivégzése azonban egy pillanat alatt elsöpört minden további hezitálást. Ezt csak cigánygyűlölő rasszista követhette el. Náci gazember a gyilkos, aki nem tekinti embertársának a cigányokat.
Az elmúlt vasárnapon részt vettem a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség istentiszteletén, amelyet az évfordulóra tekintettel a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetével közösen szerveztek a békásmegyeri Megbékélés Házában.
Nyitott szívvel, el-eleredő könnyekkel vettem részt a közös imádkozásban, a közös éneklésben. Nem terheltem az egybegyűlt kicsiny, valóban krisztusi szellemű közösséget egyéni gondolataimmal, új jövevényként nem akartam magamhoz ragadni a szót. A legtöbb érzésemet, gondolatomat elmondták mások, amikor egymás után kérték, hogy kiért, miért imádkozzunk, a kedves szomszédra váró kórházi megpróbáltatástól a történelemhamisítók elméjének megvilágosodásáig. Sokkal többet is összegyűjtött a kis közösség, mint amennyit én érzéseimmel, gondolataimmal birkózva ki tudnék fejezni.
Egyetlen egy dolog mondanivaló ragadt bennem, amit Alex Schikowski emlékszobránál, a templom kertjében szívesen elmondtam volna, ha nem érzem úgy, hogy már túl sok lenne a szóból.
ARRÓL nem lehet eleget beszélni, amiről mégis alig-alig esik szó:
A MAGYAR CIGÁNYSÁG KRISZTUSI PÉLDÁT MUTATOTT MINDANNYIUNKNAK 2009-BEN.
A rasszista támadássorozat célja az volt, hogy százezrek rettegjenek a véletlenszerű terrorakcióktól. Azt remélték, hogy a cigány közösségek tagjai nem bírják majd idegekkel, és nem várják tétlenül, hogy ők lesznek-e a következő célpont.
Ha bejött volna a terrorista gyilkosok számítása, előbb-utóbb akadhatott volna olyan cigány csoport, amelynek tagjai elpattant idegekkel, elboruló elmével a „szemet szemért” elvét követik.
Nem lehet kétséges, hogy azokban az egyre feszültebb hónapokban elő is kerülhettek ilyen ötletek családi vagy baráti beszélgetések során.
„Ezeknek nem számít az 5 éves kisgyerek sem? Akkor majd nekünk se számít semmi...” Milyen könnyű lenne ezt a logikát követni. És milyen könnyű lett volna lángba borítani ezt a megőrülés felé rohanó országot azzal, ha akadt volna a bőrnyakú nácikhoz hasonló, könyörtelen cigány osztag, amely hasonló módszerrel, válogatás nélküli embervadászattal kezd „válaszolni”...
Belegondoltunk-e valaha abba, hogy milyen vékony jégen táncoltunk akkoriban? Emlékszem, egy korábbi emlékmeneten, amelyet a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság emlékére a Nehru-parttól a józsefvárosi katolikus templomig szerveztek, a Pest megyei cigány kisebbségi szervezetek képviselői azokról a feszült hónapokról meséltek. Az éjjeli járőrözésekről, a tábortüzeknél virrasztó emberek kétségeiről és haragjáról, arról, hogy mennyire magukra hagyottnak érezték magukat cigány honfitársaink.
Ha belenéztek az interneten áradó cigánygyűlöletbe, azt hihették, a magyar társadalom többsége tényleg ennyire érzéketlen. Sokan, nagyon sokan még a tatárszentgyörgyi kisfiú, Csorba Robika halálát is azzal a cinikus vicsorral kommentálták: „na és, eggyel kevesebb.”
Miért emlegetem mindezek kapcsán Krisztust? Mert a vérfürdőhöz, a polgárháborúhoz vezető úton az első lépést akkor már megtették a náci halálosztagosok.
Ezek után csakis a magyar cigányságon múlott, hogy hogyan folytatódik ez a rémtörténet.
Ma már tudjuk, hogy hála Istennek, képesek voltak megtartóztatni magukat az esztelen bosszútól. Megmaradtak az önvédelemnél. A „kitartó” (nem véletlenül használom ezt a jelzőt) jobbikos és gárdista provokációkra a megtámadott közösségek önmaguk megszervezésével feleltek, és ha a feszültséget elviselhetetlenné fokozták a náci provokátorok, a cigány férfiak próbálták védeni veszélyben érzett családjaikat. Keservesen meg is fizettek érte. A sajóbábonyiakat és miskolciakat rasszista bírók ítélték sok évi börtönre. A magyar fehér „jogrend” azóta is képtelen volt kegyelmet adni ezeknek az embereknek.
Vajon miért jut eszembe minderről a meggyalázott, megfeszített, mégis mindörökké szelíd Krisztus?
