De hol vannak a gyerekeink?

A kis létszámú antifasiszta szekta látványosan nélkülözi a fiatalságot. Egyszerűen leszarnak bennünket ennek a nagyvárosnak a liberális, szabad szellemű, életigenlő, szellemes demonstrációkra képes fiataljai.

Egyre elkeseredettebben, de kitartóan, újra meg újra utcára vonul egy maroknyi antifasiszta, hogy a szaporodó szoborállító, holokauszttagadó provokációkra válaszoljon. Ez a kis csoport jelenlétével demonstrálja, hogy a Jobbik, a mégszélsőbbjobbik, és a Horthy-világot sunyin rehabilitáló Fidesz sem terjesztheti a rasszista szennyet teljesen akadály nélkül.(Sajnos azonban a kis csoport akaratán kívül azt is demonstrálja, hogy a rasszistáknak túlságosan komoly akadállyal sem kell számolniuk.)

Legutóbb a Katalin-nap előtti vasárnapon gyűltek össze az antifasiszták a Belvárosban. A helyszínt a Szabadság téri Horthy-szobor gyalázat közelében választották ki. Talán százan gyűltünk egybe a vasárnapi kora délutánon. A tömegben sok ismerős arcot láttam – túl sokat. Vagyis megint ugyanaz a néhány ember mozdult ki.

Ahhoz képest viszont, hogy milyen csekély volt a mozgósítás hatásfoka, politikai és intellektuális szempontból is megdöbbentően színvonalas volt az esemény. A helyszíni tudósítások is egybehangzóak voltak azzal kapcsolatban, hogy nagyon fontos dolgok hangzottak el, és figyelemre méltó volt a szónokok névsora.

A tüntetés közben és azóta is azon gondolkodom, hogy ez már szinte pazarlás az erőforrásokkal. Kerék-Bárczy Szabolcs, Herényi Károly, Hiller István, Magyar Fruzsina, Mécs Imre. Tekintélyes személyiségek – és kiváló szónokok - sora vonult fel. Akinek van füle a hallásra, megérthette: itt a Fideszen és Jobbikon kívüli  magyar közélet teljes demokratikus spektruma mutatta meg, hogy a fasizmus-hungarizmus-ulttranacionalizmus-rasszizmus elleni kiállásban teljes az egység.

(Az elhangzott gondolatok közül a legfontosabbak legtöbbjét már lehetett olvasni a tudósításokban, egyetlen kivételre emlékszem. Nem említette senki Mécs Imre beszédét. A legemlékezetesebb számomra, hogy arról beszélt, a cigány kultúra gyermekszerető családi összetartását ecsetelve, hogy az új nemzedék jelentős része cigány családokban nevelkedik, és hihetetlen rövidlátásra vall, egyenesen történelmi léptékű vétség, hogy finoman szólva nem teszünk meg mindent a szegény sorsú cigány gyermekek esélyeinek növeléséért. Nagyon igaz.)

Ide kapcsolódik, hogy abból a szempontból is kiemelkedő volt az esemény, hogy cigány vezetők, aktivisták egész sora lépett az emelvényre. Kállai Szilvia, a Szolidaritás Roma Tagozatának vezetője, Bangó Attila és Horváth Ferenc aktivisták nagyon bölcsen, nagyon pontosan megfogalmazott szónoklatokkal mutatkoztak be. Ezúttal tehát az a – sajnos, amúgy nem ritka – hiba sem fordult elő, hogy antifasiszták a cigányok nélkül szállnak szembe a cigánygyűlölőkkel.  A csekély létszámú tüntető csoportban sok cigány civilt lehetett látni, nélkülük még látványosabb lett volna a mozgósítás kudarca.

Van azonban itt még egy apróság, amit érdemes megfontolni. A kis létszámú antifasiszta szekta látványosan nélkülözi a fiatalságot. Egyszerűen leszarnak bennünket ennek a nagyvárosnak a liberális, szabad szellemű, életigenlő, szellemes demonstrációkra képes (lásd: HaHa) fiataljai. Több tízezren vannak amúgy, pár ezren biztosan ráértek volna vasárnap is. Egészen biztos, hogy sok mindenben egyetértenek velünk azok a fiatalok, akikről beszélek – de ciki lenne velünk mutatkozni.

Még az sem igaz, hogy ezek a fiatalok enerváltak lennének, nem leennének hajlandók megmozdulni, ha értelmét látják. A Hallgatói Hálózat kitartó demonstráció-sorozata a tavalyi téli időszakban kézenfekvő példa erre. Ennél is jobb példa a Budapest Pride mozgalom áttörése. A melegfelvonulást csak az védheti meg a náciktól, ha nagy tömeg vonul fel, és ez a nagyváros befogadja a jogegyenlőségért demonstráló melegeket. A legutóbbi években pedig ez végre megtörtént. A Budapest Pride trendi lett, mosolygós, szellemes, kissé lökött, és nagyon szerethető esemény. A liberális fiatalság tette ilyené.

Antifasiszta szektánknak van mit átgondolni.