Körülüljük az asztalt, bármilyen szegényes is

Nagy megtiszteltetés ért néhány nappal ezelőtt. Felkértek, hogy az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban rendezett gasztronómiai tematikus héten, egy 10-12 fős diákcsapat tagjaival beszélgessek a gasztronómia egy nagyon speciális alesetéről: a szegénységben, sőt, a mélyszegénységben élők házaiban asztalra kerülő ételekről.

A témába vágó cikkek, publicisztikák szerzőjeként ismer az a kedves barátom, aki ezzel a feladattal megkeresett.

A felkészülésben azonban a legtöbbet az segített nekem, hogy 2008 óta folyamatos kapcsolatban vagyok csereháti és abaúji filmkészítő barátaimmal, akik először a CICSERO Független Cigány Hírügynökség stábját alkották, 2010 óta pedig a Cserehát Saját Hangja, a Cserepressz csoportban dolgoznak (facebook.com/cserepressz). Velük együttműködve, tőlük tanultam a legtöbbet arról, hogy hogyan élnek, milyen helyzetekkel küszködnek a legszorultabb helyzetben élő százezrek. Ebből a munkából származik a kisfilmek nagy része is, amelyekkel az AKG-ban a mondanivalómat illusztráltam.

Néhány gondolat abból, amit a gimnazistáknak elmondtam: a szegénységben élők gasztronómiai szokásairól nem lehet önmagában beszélni. Az étkezés, az ezzel kapcsolatos hagyományok soha nem tárgyalhatók önmagukban.

Az „igazi” mélyszegénységről nem tudok sokat, de azt gondolom erről, hogy ahol állandóan dörömböl az ordító szükséghelyzet, ott már nincsenek gasztronómiailag értelmezhető viszonyok. Ott valószínűleg már csak szétesés van. Azok az emberek viszont, akik engem befogadtak, szegények, nehezen élnek, de talpon vannak.

Borsodi cigány filmeseknek tanácsot adó újságíróként kezdettől azt javasoltuk, keressék és mutassák meg a nehéz helyzetéről hírhedt Cserehát és Abaúj mégiscsak létező szépségeit. Ne csak botrányokról értesüljön a külvilág, hanem arról is, hogy mitől szép az élet azon a csodaszép tájon, a nehezen élő, de jobb sorsra érdemes falusi nép mindennapjaiban és ünnepein. (Ezt mutatták meg a cserehátiak a „Hogyan készül a vakaró?” és a „Báránypörkölt” című kisfilmjeikben. Hogyan készül a vakaró  http://www.youtube.com/watch?v=ONP98L0GaTg ;  Báránypörkölt http://www.youtube.com/watch?v=dXXEH5O_5r4 ).

Az étkezés a nehéz helyzetben élők számára napi rejtvény. Ahol a „szokásos” szereposztás érvényesül, a férfiak nem tudnak szabadulni a feszültségtől, amiért szűkölködni látják szeretteiket, a nők pedig ugyanezt ennél praktikusabban élik át: azon jár az eszük, hogy a háznál lévő csekélyke alapanyagból mi kerüljön éppen ma az asztalra. Az étkezés azonban kultúra is. A család és a tágabb közösség összehozója, összetartója. A közös asztalnál kialakulnak és megerősödnek a társas kapcsolatok. Addig nincs is végzetes baj, amíg az emberek rendszeresen körülülik az asztalt, legyen azon bármilyen kevés és szegényes az étek. Ez volt a „Közösségi főzés” című csereháti riport fő üzenete (Közösségi főzés http://www.youtube.com/watch?v=8NhuucMWUOg ).

Végül, megnéztük az RTL Klub kiváló Házon kívül magazinjának egy-két témába vágó riportját is. Ezek jellemzően borsodi, nem cigány környezetből vett példákkal támasztották alá, hogy mit jelent 47 ezer forintos havi jövedelemből eltartani a több gyermekes családokat. Hogyan lehet a kifogyó tartalékok ellenére valami ehetőt elővarázsolni. Milyen szegényes a hűtők tartalma. Milyen az, amikor az anyuka már nem ül le az asztalhoz, mert minek, de örül, hogy legalább a gyerekeknek jut még valami kaja. ( Szegénységi teszt http://rtlklub.hu/musorok/hazonkivul/videok/155439 ).

Az AKG-s diákok számára különösen érdekes volt az a riport, amelyben éppen az ő iskolájukba járó végzősök próbálták elmondani, mit jelenthet a szegénység, hogy élhetnek azok, akikről ők – legalábbis legtöbbjük - legfeljebb csak hallanak.

Végül pár szó a találkozás során szerzett benyomásaimról. Erős visszajelzéseket kaptam, mert az AKG-s diákok hajlandók voltak beszélgetni, továbbgondolni a témát. Évtizedeket töltöttem magyar iskolák padjaiban, és van némi oktatási tapasztalatom is, amit egyetemi szeminárium-vezetéssel szereztem. Láttam, hogy a magyar oktatási rendszerhez szokott diákok mennyire nem szeretnek az órákon megszólalni. Ha olyan tanárral találkoznak, aki be akarná őket vonni a munkába, igyekeznek elbújni.

Az AKG-ban ennek a passzivitásnak nyomát sem láttam. Ha egyéb forrásból nem tudnám, hogy milyen kiváló suli, ez a tapasztalat önmagában is meggyőzött.

(A fotókat december 17-én az AKG-ban készítettem.)

Kedves olvasó, nézd meg az említett filmeket!

Hogyan készül a vakaró

http://www.youtube.com/watch?v=ONP98L0GaTg

Báránypörkölt
http://www.youtube.com/watch?v=dXXEH5O_5r4

közösségi főzés
http://www.youtube.com/watch?v=8NhuucMWUOg

HÁZON KÍVÜL –

Szegénységi teszt – jómódú diákok  2012. jan 17
http://rtlklub.hu/musorok/hazonkivul/videok/155439
(a teljes:
http://www.rtlklub.hu/most/27141_hazon_kivul_egy_aruhazi_lovoldozes_percrol_percre_-_a_bizton )

Mire elég havi 47 ezer?
http://www.rtlklub.hu/musorok/hazonkivul/videok/157607
(teljes riport: 2012. február 7.
http://www.rtlklub.hu/most/27645_hazon_kivul_kevesebb_penzt_es_kevesebb_gyed-et_hozott_2012_m

és végül:
Karácsony: Ahol mindenre jut pénz, és ahol alig valamire
http://www.rtlklub.hu/musorok/hazonkivul/videok/229939

 

De hol vannak a gyerekeink?

A kis létszámú antifasiszta szekta látványosan nélkülözi a fiatalságot. Egyszerűen leszarnak bennünket ennek a nagyvárosnak a liberális, szabad szellemű, életigenlő, szellemes demonstrációkra képes fiataljai.

Egyre elkeseredettebben, de kitartóan, újra meg újra utcára vonul egy maroknyi antifasiszta, hogy a szaporodó szoborállító, holokauszttagadó provokációkra válaszoljon. Ez a kis csoport jelenlétével demonstrálja, hogy a Jobbik, a mégszélsőbbjobbik, és a Horthy-világot sunyin rehabilitáló Fidesz sem terjesztheti a rasszista szennyet teljesen akadály nélkül.(Sajnos azonban a kis csoport akaratán kívül azt is demonstrálja, hogy a rasszistáknak túlságosan komoly akadállyal sem kell számolniuk.)

Legutóbb a Katalin-nap előtti vasárnapon gyűltek össze az antifasiszták a Belvárosban. A helyszínt a Szabadság téri Horthy-szobor gyalázat közelében választották ki. Talán százan gyűltünk egybe a vasárnapi kora délutánon. A tömegben sok ismerős arcot láttam – túl sokat. Vagyis megint ugyanaz a néhány ember mozdult ki.

Ahhoz képest viszont, hogy milyen csekély volt a mozgósítás hatásfoka, politikai és intellektuális szempontból is megdöbbentően színvonalas volt az esemény. A helyszíni tudósítások is egybehangzóak voltak azzal kapcsolatban, hogy nagyon fontos dolgok hangzottak el, és figyelemre méltó volt a szónokok névsora.

A tüntetés közben és azóta is azon gondolkodom, hogy ez már szinte pazarlás az erőforrásokkal. Kerék-Bárczy Szabolcs, Herényi Károly, Hiller István, Magyar Fruzsina, Mécs Imre. Tekintélyes személyiségek – és kiváló szónokok - sora vonult fel. Akinek van füle a hallásra, megérthette: itt a Fideszen és Jobbikon kívüli  magyar közélet teljes demokratikus spektruma mutatta meg, hogy a fasizmus-hungarizmus-ulttranacionalizmus-rasszizmus elleni kiállásban teljes az egység.

(Az elhangzott gondolatok közül a legfontosabbak legtöbbjét már lehetett olvasni a tudósításokban, egyetlen kivételre emlékszem. Nem említette senki Mécs Imre beszédét. A legemlékezetesebb számomra, hogy arról beszélt, a cigány kultúra gyermekszerető családi összetartását ecsetelve, hogy az új nemzedék jelentős része cigány családokban nevelkedik, és hihetetlen rövidlátásra vall, egyenesen történelmi léptékű vétség, hogy finoman szólva nem teszünk meg mindent a szegény sorsú cigány gyermekek esélyeinek növeléséért. Nagyon igaz.)

Ide kapcsolódik, hogy abból a szempontból is kiemelkedő volt az esemény, hogy cigány vezetők, aktivisták egész sora lépett az emelvényre. Kállai Szilvia, a Szolidaritás Roma Tagozatának vezetője, Bangó Attila és Horváth Ferenc aktivisták nagyon bölcsen, nagyon pontosan megfogalmazott szónoklatokkal mutatkoztak be. Ezúttal tehát az a – sajnos, amúgy nem ritka – hiba sem fordult elő, hogy antifasiszták a cigányok nélkül szállnak szembe a cigánygyűlölőkkel.  A csekély létszámú tüntető csoportban sok cigány civilt lehetett látni, nélkülük még látványosabb lett volna a mozgósítás kudarca.

Van azonban itt még egy apróság, amit érdemes megfontolni. A kis létszámú antifasiszta szekta látványosan nélkülözi a fiatalságot. Egyszerűen leszarnak bennünket ennek a nagyvárosnak a liberális, szabad szellemű, életigenlő, szellemes demonstrációkra képes (lásd: HaHa) fiataljai. Több tízezren vannak amúgy, pár ezren biztosan ráértek volna vasárnap is. Egészen biztos, hogy sok mindenben egyetértenek velünk azok a fiatalok, akikről beszélek – de ciki lenne velünk mutatkozni.

Még az sem igaz, hogy ezek a fiatalok enerváltak lennének, nem leennének hajlandók megmozdulni, ha értelmét látják. A Hallgatói Hálózat kitartó demonstráció-sorozata a tavalyi téli időszakban kézenfekvő példa erre. Ennél is jobb példa a Budapest Pride mozgalom áttörése. A melegfelvonulást csak az védheti meg a náciktól, ha nagy tömeg vonul fel, és ez a nagyváros befogadja a jogegyenlőségért demonstráló melegeket. A legutóbbi években pedig ez végre megtörtént. A Budapest Pride trendi lett, mosolygós, szellemes, kissé lökött, és nagyon szerethető esemény. A liberális fiatalság tette ilyené.

Antifasiszta szektánknak van mit átgondolni.

Miért koszorúztunk a Köztársaság téren?

Tizenhatan jelentünk meg a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének szerdai megemlékezésén a mai II. János Pál pápa téren.
A koszorút Jean-Pierre Pedrazzini http://hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Pierre_Pedrazzini

, a Köztársaság téren 1956. október 30-án halálos sebet kapott fiatal francia fotóriporter szobránál helyeztük el.

Pedrazzini (és minden, munkája végzése közben elesett újságíró, orvos, mentős) tiszteletére. Valamint a Köztársaság téren meglincselt fegyvertelen emberek emlékére. Az 1956-os október-november-decemberi sortüzek áldozatainak tiszteletére. Az 1956-os lincselések, utcai kegyetlenkedések áldozatainak emlékére. Az 1956 végén és a következő években meghurcolt, vallatott, koncepciós perekben halálra és börtönbüntetésre ítélt emberek emlékére.
S nem utolsó sorban: mindazok tiszteletére, akik megőrizték emberségüket, és – ahogy a Köztársaság téren is számos esetben – kimentették az életveszélyben lévő, sebesült áldozatokat a lincselő tömegből.

A rendezvény fő szervezője Ferenc Donáth, köszönettel tartozunk elkötelezettségének, lendületének.
(Megemlékezésünkről a fotókat Dénes Lajos Nagy készítette, köszönöm.)

A csendőrlaktanya, ahol Donáth Ferencet vallatták

Megtaláltuk, lefotóztuk azt a helyet, ahol az alagi csendőrlaktanya, majd később évtizedekig Dunakeszi rendőrörse működött. Az utóbbi hetekben nagy változások kezdődtek.

Száz esztendeje, 1913. szeptember 5-én született Donáth Ferenc. A 20. század magyar kiválóságai között is kiemelkedő értelmiségire emlékezve emlékoldalt indítottunk és működtetünk a Facebookon (https://www.facebook.com/donath100).

Donáth Ferenc három rezsim börtöneit járta meg. Az emlékoldal „névjegyében” (https://www.facebook.com/donath100/info ) ezt írtuk:
„Nem lehetne teljes a közösségi oldalon nyitott emlékező lapunk, ha nem hangsúlyoznánk, és nem mutatnánk be Donáth Ferenc pályájának a huszadik századi magyar kiválóságokra oly jellemző vonását: ő megjárta Horthy, Rákosi és Kádár börtöneit is. Az egymást követő rendszerekben más-más ürüggyel csapták rá és társaira a zárkák ajtaját – de mindig ugyanazt a szabadságszerető, a magyar társadalom problémáinak hatékony megoldásáért küzdő embert üldözték személyében.”

A Facebook-oldal szerkesztése során Donáth Ferenc pályájának feltáratlan részleteivel is foglalkozni kezdtünk. Váratlanul nehéz feladatnak bizonyult számunkra a hajdani alagi csendőrlaktanya azonosítása, ahol 1940-ben több társával együtt vallatták heteken át. Ismert tény Donáth Ferenc részletes életrajzából (összeállította ifj Donáth Ferenc és Valuch Tibor) hogy „1940. április 30-án a rendőrség Ujhelyi Szilárddal és Losonczy Gézával együtt letartóztatta. Az alagi csendőrlaktanyában több hétig tartó vallatás és kihallgatás után, a nyomozás befejeztével az ügyészség társaival együtt szabadlábra helyezte, de a rendőri felügyeletet fenntartották.”

Donáth Ferenc tehát három, egymást követő rezsim börtöneivel kénytelen volt alaposan „megismerkedni”. Jól dokumentáltak  az ötvenes évek elején történtek: „1951. február 15-én őrizetbe vették, később erre a sorsra jutott felesége, apósa és anyósa is. Időközben megszületett fiát – nevét megváltoztatva – állami gondozásba vették. December 18-án Kádár Jánossal, Kállai Gyulával, Haraszti Sándorral együtt, zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. Feleségét és felesége szüleit tárgyalás nélkül három évig tartották fogva. Donáth Ferenc három és fél évet töltött magánzárkában a Conti utcai fegyházban.” (A Conti utca a mai Tolnai Lajos utca.)

Az 1956 utáni megtorlás során, a Nagy Imre-per alatt és után három börtönt is megjárt Donáth Ferenc. „1957. április 8-án Rajnai Sándor ezredes Snagovban letartóztatta, majd néhány nap múlva Budapestre szállították, és a Gyorskocsi utcában megkezdődtek a kihallgatások. Édesanyját, feleségét és gyermekeit még másfél évig internáltként Romániában tartották.
1958.: A Nagy Imre-perben június 15-én 12 évi börtönbüntetésre ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel vádjával. A büntetést a Budapesti Országos Börtönben és a Váci Fegyházban töltötte.
1960. április 4-én szabadult a részleges amnesztia során.”

Arról azonban nem voltak adataink, hogy pontosan hol is működött az a hírhedt alagi csendőrlaktanya, ahol 1940-ben a Horthy-rendszer hatóságai vallatták Donáth Ferencet és társait.

Internetes kereséssel nem sokra mentünk, csak elszórt utalásokat találtunk. Elindultunk tehát Dunakeszire augusztus  közepén. Ifj. Donáth Ferenc erről így számolt be a Facebookon:

"Alagon (Dunakeszin) kerestem az egykori csendőrlaktanya épületét. Barátom: Tamás Tibor kíséretében kérdeztünk, döntően idősebb járókelőket, szólítottunk meg a templom udvarán lelkészt, szóltunk be a kerítés felett az udvarokban tartózkodóknak: hol van, merre lehet az egykori laktanya épülete. Az első ember, akinek valami is eszébe jutott, az egy középkorú hajléktalan volt, aki, ugyan csak pár éve él e tájon, de már látott laktanyára emlékeztető épületet. Volt egy fiatalember, aki, egy helytörténész telefonszámát adta meg. S végül a rendőrségi objektum "kutyakiképző" kapusai sejtették, hogy saját objektumukon belül vannak laktanya épületek, amik korábban határőrségi épületek voltak, a lovardához közel álltak, ragadványnevük " nyerges" is arra utal, hogy lovaskatonák használhatták. Nem nézhettünk körül, még kevésbé fényképezhettünk, de annyit már tudunk, hogy hol kell tovább indulnunk az elfelejtett objektum felfedezésében. A vasútállomás, mely feltehetőleg a leszálló helye volt a 820 letartóztatottnak, akiket e csendőrlaktanyába vittek, ha nyomorúságosan, de ma is áll. A szép augusztusi délutánon egy alig megfogalmazható érzés fogott el, milyen lehetett 1940-ben a minden kontroll felett álló brutalitásnak kiszolgáltatva lenni.”

Augusztus végére ifj. Donáth Ferenc kieszközölte az engedélyt, hogy bemehessünk fotózni az ORFK Kutyakiképző Központjának területére. A Dunakeszi és Alag között, több hektáron működő telepre végül is én mentem el, és a Központnak egy nagyon kedves, készséges munkatársa segítségével körbejártam, lefényképeztem a telep valószínűleg legrégibb épületét, a „Nyergest”. A hosszú, lapos épület helyiségeiben hajdanában lószerszámokat és kiegészítő felszereléseket is tároltak. Megnéztük az intézmény múzeumában elhelyezett fotókat is az évtizedekkel ezelőtti állapotokról. Azt, hogy valóban a Nyerges volt-e a hajdani csendőrlaktanya, nem sikerült dokumentumokkal alátámasztani.

Időközben ugyanakkor a Dunakeszi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjét is megkerestem. Ő telefonon elmondta: az alagi csendőrlaktanya valójában a Dunakeszi vasútállomástól pár méterre, a Verseny utca 14. szám alatt található kertes házban működött. Egy pillanatig sem habozott, egyértelműen és határozottan közölte az információt. Dokumentumunk továbbra sem volt erről, de a következő napokban kimentem Dunakeszire, megkerestem a saroktelken álló épületet, és a kerítésen kívülről több irányból lefényképeztem. A telek végén egy lebontott épület alapjai látszottak, középen egy szemmel láthatóan a Kádár-időkben épített, jellegtelen emeletes kockaház, a Verseny utca felőli oldalon pedig egy patinás polgári villa, nagy pinceablakokkal, amelyről feltételezhető, hogy már a 20. század negyvenes éveiben is használhatta a csendőrség. Az épületek romosak, az ablakok betörve. Az évtizedek során elvégzett barbár hozzáépítések során nem volt szempont a stílus. A villaépület oldalára is olyan órmótlan lámpákat csavaroztak, amilyeneket a Kádár-kori laktanyákban lehetett látni.

Miközben az épületet fotóztam, kérdezgettem a járókelőket, mit tudnak az épületekről. Az idősebbek egybehangzóan megerősítették, hogy valóban abban a romosodó épületegyüttesben működött a Dunakeszi rendőrörs, és azt is tudják a környékbeliek, hogy korábban ugyanott volt a csendőrörs.

Dokumentumunk továbbra sem volt azonban minderről, márpedig mindenképpen szerettünk volna a szóbeli közléseken túl egyértelmű bizonyítékot is találni.

Próbálkoztam a Mosonyi utcai Rendőrségi Múzeumban, ahol szintén nagyon kedvesen és készségesen fogadtak, a csendőrlaktanyáról azonban nekik sem állt rendelkezésre dokumentum, ezért azt ajánlották, próbálkozzak a könyvtárukban, amely a Király utcában működik.

A könyvtárban valóban szerencsével jártam. Facebook-oldalunkon szeptember 3-án így írtam erről:
„Ma újabb kísérletet tettünk, hogy meghatározzuk Donáth Ferenc 1940-es fogva tartásának helyét, amelyet az "alagi csendőrlaktanyaként" említenek a források. A Rendőrmúzeum Könyvtárának rendkívül segítőkész munkatársa segítségével sok mindent sikerült kideríteni. A legnagyobb előrelépés, hogy sikerült meghatározni, az eddig felkeresett és lefotózott épületek közül hol NEM lehetett a csendőrség épülete. Kitűnő tippeket kaptunk a további kutatáshoz is.Top of Form”

A könyvtáros hölgy órákon keresztül, kitartóan kutatta a rendelkezésükre álló adatokat. Két fontos dokumentumot talált. Az egyik a Dunakeszin működő Kutyakiképző Központ története, amelyből egyértelműen kiderült: a jelenlegi létesítmény területén nem működött csendőrség korábban. A mai kiképző központ hatalmas területét a Magyar Lovaregylet korábbi területéből hasították ki a negyvenes évek végén, amikor a kutyakiképzőt oda költöztették.

A másik dokumentum a csendőrség 1943. évi zsebkönyve volt, amelyben minden akkori csendőrségi intézmény adatai megtalálhatók. A gödöllői szárnyhoz tartozó alagi csendőrörsről a következő adatot közölték: 16 gyalogos csendőr szolgált ott 1943-ban, az örs vasúti, postai, távíró-kapcsolattal rendelkezett, a szolgálati körzetük Dunakeszi volt. Ennek alapján ismét megerősödött bennünk a feltételezés, hogy az alagi csendőrlaktanya, amit keresünk, nem valami hatalmas kaszárnya, hanem a nem sokkal azelőtt lefotózott, Dunakeszin, a  Verseny utca 14. szám alatti saroktelken álló régi villa és a hozzá épített épületek.

Továbbra is kézzel fogható dokumentumot kerestem, és ezek után hetekig jártam a  Pest Megyei Levéltárba.  A levéltári szakemberek javaslatára főispáni és alispáni bizalmas és általános iratok mutatókönyveit néztem át, valamint az adott körzet főszolgabírói iratai között is kerestem valamit, ami nyomra vezethet. Nagyon sok érdekességet találtam a Horthy-rendszer hatalmi logikájáról, a rezsim működéséről, de a csendőrséggel – legalábbis az Alagon folytatott 1940-es nyomozásokkal - kapcsolatban nem sokra jutottam.

Ezek után, október 24-én egy csapásra megoldódott a rejtély. Felkerestem Dunakeszin a Kölcsey Frenc Városi Könyvtárban Lőrincz Róbert urat, aki Újpest és Dunakeszi, Alag helytörténetével is szakszerűen foglalkozik, és ő rendkívül gazdag dokumentációt tárt elém. Óriási szerencsém van, mert éppen most jutott a könyvtár egy szerencsésen megmenekült iratanyag másolataihoz, melyek a Magyar Lovaregylet két világháború közötti alagi dokumentációit tartalmazzák. A dossziék - közöttük a „15-ös, Csendőrlaktanya” című - évtizedek óta a Kincsem Park egyik raktárában porosodtak, amikor nemrég a híres magyar-angol lovas-dinasztia, a Hesp család sarja felfedezte és megmentette az iratokat.  

Lőrincz Róbert úr a témában szakszerű helytörténeti publikációt tervez, amelyből minden részlet kiderül majd. Itt tehát csak annyit előlegezek meg: teljesen egyértelművé vált az iratok alapján, hogy az alagi csendőrlaktanya az 1910 és 1950 között Alaghoz, majd ismét Dunakeszihez tartozó Lóverseny utcában (ma ez a Verseny utca) található ingatlan, amelyet a Magyar Királyi Kincstár a csendőrség részére bérelt 1929-től – a bérleti viszonyt 1933-ban és 1943-ban folyamatosan megújítva - a Magyar Lovaregylettől. A dokumentumok között ott vannak a bérleti szerződések, amelyekből kiderül, 1934-ben majd 1943-ban milyen helyiségekből állt, vagyis időközben hogyan bővült a csendőrlaktanya.

Az alagi csendőrörsöt eleinte 10 gyalogos csendőr elhelyezésére tervezték, majd 12 főre bővítették, és mint láttuk, 1943-ban 16-an szolgáltak ott.

A dokumentumokból kiderül, hogy kezdetben nem volt ott pince – ami a vallatások, kihallgatások során 1940-ben hírhedtté vált csendőrörsön már létezett. Az 1943-as iratban már feltüntették a pincét.

Azt, hogy az 1940-es csendőrségi nyomozás idején pontosan hogyan nézett ki az alagi csendőrlaktanya, nem tudjuk. A jelenlegi állapot egészen biztosan nem azonos az 1940-essel – a lebontott hátsó épület nyoma, és a jóval később odaépített stílustalan kockaépület ezt egyértelművé teszi.

Lőrincz Róbert úr segítségével az is kiderült, hogy a véletlenek egybeesése miatt éppen nagyon érdekes időszakban kezdtük keresni az alagi csendőrlaktanyát. Nyáron még elhagyott, romos épületegyüttes volt a saroktelken, de október 24-én már frissen befalazott ajtókat és pinceablakokat fotóztam le. Látványos munkálatok kezdődtek. Mint kiderült, a dunakeszi.hu honlapon közzétett információk szerint a város egy ingatlancsere keretében a rendőrségtől átveszi a hajdani csendőr- majd rendőrörs épületét.

http://www.dunakeszi.hu/hirek/kozelet/0_2085_Elonyos-ingatlancsererol-is-dontott-a-testulet.html   „Előnyös ingatlancseréről is döntött a testület” - „A szeptemberi testületi ülésen többek között arról döntöttek a képviselők, hogy szorgalmazzák a volt rendőrségi épület -mely évek óta egyre romló állapotban, gazdátlanul áll – birtokba vevését, ezzel együtt az önkormányzati tulajdonú bírósági épületet átadják. Ezzel a cserével egyrészt a város egy használható ingatlanhoz jut, másrészt a városi bíróság és ügyészség is meg tudja kezdeni a már évek óta halogatott felújításokat”- közölték Dióssi Csaba polgármesterre hivatkozva.

A cikkben videó-interjút is találunk, amelyben arról, hogy az ingatlancsere után mi a szándéka a városnak a saroktelken álló épületekkel, csak kevés konkrétum hangzik el. A Verseny utcai villa bejáratának és pinceablakainak friss befalazása és a földmunkáknak a telken látható nyomai viszont azt jelzik, hogy valamilyen döntés már erről is született, és bizonyos munkák meg is kezdődtek.

A város polgármestere egyébként az interjúban maga is utal rá – egy fanyar mosollyal – hogy a rendőrségi ingatlant korábban a csendőrség használta.

Itt tartunk jelenleg.