Miért koszorúztunk a Köztársaság téren?

Tizenhatan jelentünk meg a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének szerdai megemlékezésén a mai II. János Pál pápa téren.
A koszorút Jean-Pierre Pedrazzini http://hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Pierre_Pedrazzini

, a Köztársaság téren 1956. október 30-án halálos sebet kapott fiatal francia fotóriporter szobránál helyeztük el.

Pedrazzini (és minden, munkája végzése közben elesett újságíró, orvos, mentős) tiszteletére. Valamint a Köztársaság téren meglincselt fegyvertelen emberek emlékére. Az 1956-os október-november-decemberi sortüzek áldozatainak tiszteletére. Az 1956-os lincselések, utcai kegyetlenkedések áldozatainak emlékére. Az 1956 végén és a következő években meghurcolt, vallatott, koncepciós perekben halálra és börtönbüntetésre ítélt emberek emlékére.
S nem utolsó sorban: mindazok tiszteletére, akik megőrizték emberségüket, és – ahogy a Köztársaság téren is számos esetben – kimentették az életveszélyben lévő, sebesült áldozatokat a lincselő tömegből.

A rendezvény fő szervezője Ferenc Donáth, köszönettel tartozunk elkötelezettségének, lendületének.
(Megemlékezésünkről a fotókat Dénes Lajos Nagy készítette, köszönöm.)

A csendőrlaktanya, ahol Donáth Ferencet vallatták

Megtaláltuk, lefotóztuk azt a helyet, ahol az alagi csendőrlaktanya, majd később évtizedekig Dunakeszi rendőrörse működött. Az utóbbi hetekben nagy változások kezdődtek.

Száz esztendeje, 1913. szeptember 5-én született Donáth Ferenc. A 20. század magyar kiválóságai között is kiemelkedő értelmiségire emlékezve emlékoldalt indítottunk és működtetünk a Facebookon (https://www.facebook.com/donath100).

Donáth Ferenc három rezsim börtöneit járta meg. Az emlékoldal „névjegyében” (https://www.facebook.com/donath100/info ) ezt írtuk:
„Nem lehetne teljes a közösségi oldalon nyitott emlékező lapunk, ha nem hangsúlyoznánk, és nem mutatnánk be Donáth Ferenc pályájának a huszadik századi magyar kiválóságokra oly jellemző vonását: ő megjárta Horthy, Rákosi és Kádár börtöneit is. Az egymást követő rendszerekben más-más ürüggyel csapták rá és társaira a zárkák ajtaját – de mindig ugyanazt a szabadságszerető, a magyar társadalom problémáinak hatékony megoldásáért küzdő embert üldözték személyében.”

A Facebook-oldal szerkesztése során Donáth Ferenc pályájának feltáratlan részleteivel is foglalkozni kezdtünk. Váratlanul nehéz feladatnak bizonyult számunkra a hajdani alagi csendőrlaktanya azonosítása, ahol 1940-ben több társával együtt vallatták heteken át. Ismert tény Donáth Ferenc részletes életrajzából (összeállította ifj Donáth Ferenc és Valuch Tibor) hogy „1940. április 30-án a rendőrség Ujhelyi Szilárddal és Losonczy Gézával együtt letartóztatta. Az alagi csendőrlaktanyában több hétig tartó vallatás és kihallgatás után, a nyomozás befejeztével az ügyészség társaival együtt szabadlábra helyezte, de a rendőri felügyeletet fenntartották.”

Donáth Ferenc tehát három, egymást követő rezsim börtöneivel kénytelen volt alaposan „megismerkedni”. Jól dokumentáltak  az ötvenes évek elején történtek: „1951. február 15-én őrizetbe vették, később erre a sorsra jutott felesége, apósa és anyósa is. Időközben megszületett fiát – nevét megváltoztatva – állami gondozásba vették. December 18-án Kádár Jánossal, Kállai Gyulával, Haraszti Sándorral együtt, zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. Feleségét és felesége szüleit tárgyalás nélkül három évig tartották fogva. Donáth Ferenc három és fél évet töltött magánzárkában a Conti utcai fegyházban.” (A Conti utca a mai Tolnai Lajos utca.)

Az 1956 utáni megtorlás során, a Nagy Imre-per alatt és után három börtönt is megjárt Donáth Ferenc. „1957. április 8-án Rajnai Sándor ezredes Snagovban letartóztatta, majd néhány nap múlva Budapestre szállították, és a Gyorskocsi utcában megkezdődtek a kihallgatások. Édesanyját, feleségét és gyermekeit még másfél évig internáltként Romániában tartották.
1958.: A Nagy Imre-perben június 15-én 12 évi börtönbüntetésre ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel vádjával. A büntetést a Budapesti Országos Börtönben és a Váci Fegyházban töltötte.
1960. április 4-én szabadult a részleges amnesztia során.”

Arról azonban nem voltak adataink, hogy pontosan hol is működött az a hírhedt alagi csendőrlaktanya, ahol 1940-ben a Horthy-rendszer hatóságai vallatták Donáth Ferencet és társait.

Internetes kereséssel nem sokra mentünk, csak elszórt utalásokat találtunk. Elindultunk tehát Dunakeszire augusztus  közepén. Ifj. Donáth Ferenc erről így számolt be a Facebookon:

"Alagon (Dunakeszin) kerestem az egykori csendőrlaktanya épületét. Barátom: Tamás Tibor kíséretében kérdeztünk, döntően idősebb járókelőket, szólítottunk meg a templom udvarán lelkészt, szóltunk be a kerítés felett az udvarokban tartózkodóknak: hol van, merre lehet az egykori laktanya épülete. Az első ember, akinek valami is eszébe jutott, az egy középkorú hajléktalan volt, aki, ugyan csak pár éve él e tájon, de már látott laktanyára emlékeztető épületet. Volt egy fiatalember, aki, egy helytörténész telefonszámát adta meg. S végül a rendőrségi objektum "kutyakiképző" kapusai sejtették, hogy saját objektumukon belül vannak laktanya épületek, amik korábban határőrségi épületek voltak, a lovardához közel álltak, ragadványnevük " nyerges" is arra utal, hogy lovaskatonák használhatták. Nem nézhettünk körül, még kevésbé fényképezhettünk, de annyit már tudunk, hogy hol kell tovább indulnunk az elfelejtett objektum felfedezésében. A vasútállomás, mely feltehetőleg a leszálló helye volt a 820 letartóztatottnak, akiket e csendőrlaktanyába vittek, ha nyomorúságosan, de ma is áll. A szép augusztusi délutánon egy alig megfogalmazható érzés fogott el, milyen lehetett 1940-ben a minden kontroll felett álló brutalitásnak kiszolgáltatva lenni.”

Augusztus végére ifj. Donáth Ferenc kieszközölte az engedélyt, hogy bemehessünk fotózni az ORFK Kutyakiképző Központjának területére. A Dunakeszi és Alag között, több hektáron működő telepre végül is én mentem el, és a Központnak egy nagyon kedves, készséges munkatársa segítségével körbejártam, lefényképeztem a telep valószínűleg legrégibb épületét, a „Nyergest”. A hosszú, lapos épület helyiségeiben hajdanában lószerszámokat és kiegészítő felszereléseket is tároltak. Megnéztük az intézmény múzeumában elhelyezett fotókat is az évtizedekkel ezelőtti állapotokról. Azt, hogy valóban a Nyerges volt-e a hajdani csendőrlaktanya, nem sikerült dokumentumokkal alátámasztani.

Időközben ugyanakkor a Dunakeszi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjét is megkerestem. Ő telefonon elmondta: az alagi csendőrlaktanya valójában a Dunakeszi vasútállomástól pár méterre, a Verseny utca 14. szám alatt található kertes házban működött. Egy pillanatig sem habozott, egyértelműen és határozottan közölte az információt. Dokumentumunk továbbra sem volt erről, de a következő napokban kimentem Dunakeszire, megkerestem a saroktelken álló épületet, és a kerítésen kívülről több irányból lefényképeztem. A telek végén egy lebontott épület alapjai látszottak, középen egy szemmel láthatóan a Kádár-időkben épített, jellegtelen emeletes kockaház, a Verseny utca felőli oldalon pedig egy patinás polgári villa, nagy pinceablakokkal, amelyről feltételezhető, hogy már a 20. század negyvenes éveiben is használhatta a csendőrség. Az épületek romosak, az ablakok betörve. Az évtizedek során elvégzett barbár hozzáépítések során nem volt szempont a stílus. A villaépület oldalára is olyan órmótlan lámpákat csavaroztak, amilyeneket a Kádár-kori laktanyákban lehetett látni.

Miközben az épületet fotóztam, kérdezgettem a járókelőket, mit tudnak az épületekről. Az idősebbek egybehangzóan megerősítették, hogy valóban abban a romosodó épületegyüttesben működött a Dunakeszi rendőrörs, és azt is tudják a környékbeliek, hogy korábban ugyanott volt a csendőrörs.

Dokumentumunk továbbra sem volt azonban minderről, márpedig mindenképpen szerettünk volna a szóbeli közléseken túl egyértelmű bizonyítékot is találni.

Próbálkoztam a Mosonyi utcai Rendőrségi Múzeumban, ahol szintén nagyon kedvesen és készségesen fogadtak, a csendőrlaktanyáról azonban nekik sem állt rendelkezésre dokumentum, ezért azt ajánlották, próbálkozzak a könyvtárukban, amely a Király utcában működik.

A könyvtárban valóban szerencsével jártam. Facebook-oldalunkon szeptember 3-án így írtam erről:
„Ma újabb kísérletet tettünk, hogy meghatározzuk Donáth Ferenc 1940-es fogva tartásának helyét, amelyet az "alagi csendőrlaktanyaként" említenek a források. A Rendőrmúzeum Könyvtárának rendkívül segítőkész munkatársa segítségével sok mindent sikerült kideríteni. A legnagyobb előrelépés, hogy sikerült meghatározni, az eddig felkeresett és lefotózott épületek közül hol NEM lehetett a csendőrség épülete. Kitűnő tippeket kaptunk a további kutatáshoz is.Top of Form”

A könyvtáros hölgy órákon keresztül, kitartóan kutatta a rendelkezésükre álló adatokat. Két fontos dokumentumot talált. Az egyik a Dunakeszin működő Kutyakiképző Központ története, amelyből egyértelműen kiderült: a jelenlegi létesítmény területén nem működött csendőrség korábban. A mai kiképző központ hatalmas területét a Magyar Lovaregylet korábbi területéből hasították ki a negyvenes évek végén, amikor a kutyakiképzőt oda költöztették.

A másik dokumentum a csendőrség 1943. évi zsebkönyve volt, amelyben minden akkori csendőrségi intézmény adatai megtalálhatók. A gödöllői szárnyhoz tartozó alagi csendőrörsről a következő adatot közölték: 16 gyalogos csendőr szolgált ott 1943-ban, az örs vasúti, postai, távíró-kapcsolattal rendelkezett, a szolgálati körzetük Dunakeszi volt. Ennek alapján ismét megerősödött bennünk a feltételezés, hogy az alagi csendőrlaktanya, amit keresünk, nem valami hatalmas kaszárnya, hanem a nem sokkal azelőtt lefotózott, Dunakeszin, a  Verseny utca 14. szám alatti saroktelken álló régi villa és a hozzá épített épületek.

Továbbra is kézzel fogható dokumentumot kerestem, és ezek után hetekig jártam a  Pest Megyei Levéltárba.  A levéltári szakemberek javaslatára főispáni és alispáni bizalmas és általános iratok mutatókönyveit néztem át, valamint az adott körzet főszolgabírói iratai között is kerestem valamit, ami nyomra vezethet. Nagyon sok érdekességet találtam a Horthy-rendszer hatalmi logikájáról, a rezsim működéséről, de a csendőrséggel – legalábbis az Alagon folytatott 1940-es nyomozásokkal - kapcsolatban nem sokra jutottam.

Ezek után, október 24-én egy csapásra megoldódott a rejtély. Felkerestem Dunakeszin a Kölcsey Frenc Városi Könyvtárban Lőrincz Róbert urat, aki Újpest és Dunakeszi, Alag helytörténetével is szakszerűen foglalkozik, és ő rendkívül gazdag dokumentációt tárt elém. Óriási szerencsém van, mert éppen most jutott a könyvtár egy szerencsésen megmenekült iratanyag másolataihoz, melyek a Magyar Lovaregylet két világháború közötti alagi dokumentációit tartalmazzák. A dossziék - közöttük a „15-ös, Csendőrlaktanya” című - évtizedek óta a Kincsem Park egyik raktárában porosodtak, amikor nemrég a híres magyar-angol lovas-dinasztia, a Hesp család sarja felfedezte és megmentette az iratokat.  

Lőrincz Róbert úr a témában szakszerű helytörténeti publikációt tervez, amelyből minden részlet kiderül majd. Itt tehát csak annyit előlegezek meg: teljesen egyértelművé vált az iratok alapján, hogy az alagi csendőrlaktanya az 1910 és 1950 között Alaghoz, majd ismét Dunakeszihez tartozó Lóverseny utcában (ma ez a Verseny utca) található ingatlan, amelyet a Magyar Királyi Kincstár a csendőrség részére bérelt 1929-től – a bérleti viszonyt 1933-ban és 1943-ban folyamatosan megújítva - a Magyar Lovaregylettől. A dokumentumok között ott vannak a bérleti szerződések, amelyekből kiderül, 1934-ben majd 1943-ban milyen helyiségekből állt, vagyis időközben hogyan bővült a csendőrlaktanya.

Az alagi csendőrörsöt eleinte 10 gyalogos csendőr elhelyezésére tervezték, majd 12 főre bővítették, és mint láttuk, 1943-ban 16-an szolgáltak ott.

A dokumentumokból kiderül, hogy kezdetben nem volt ott pince – ami a vallatások, kihallgatások során 1940-ben hírhedtté vált csendőrörsön már létezett. Az 1943-as iratban már feltüntették a pincét.

Azt, hogy az 1940-es csendőrségi nyomozás idején pontosan hogyan nézett ki az alagi csendőrlaktanya, nem tudjuk. A jelenlegi állapot egészen biztosan nem azonos az 1940-essel – a lebontott hátsó épület nyoma, és a jóval később odaépített stílustalan kockaépület ezt egyértelművé teszi.

Lőrincz Róbert úr segítségével az is kiderült, hogy a véletlenek egybeesése miatt éppen nagyon érdekes időszakban kezdtük keresni az alagi csendőrlaktanyát. Nyáron még elhagyott, romos épületegyüttes volt a saroktelken, de október 24-én már frissen befalazott ajtókat és pinceablakokat fotóztam le. Látványos munkálatok kezdődtek. Mint kiderült, a dunakeszi.hu honlapon közzétett információk szerint a város egy ingatlancsere keretében a rendőrségtől átveszi a hajdani csendőr- majd rendőrörs épületét.

http://www.dunakeszi.hu/hirek/kozelet/0_2085_Elonyos-ingatlancsererol-is-dontott-a-testulet.html   „Előnyös ingatlancseréről is döntött a testület” - „A szeptemberi testületi ülésen többek között arról döntöttek a képviselők, hogy szorgalmazzák a volt rendőrségi épület -mely évek óta egyre romló állapotban, gazdátlanul áll – birtokba vevését, ezzel együtt az önkormányzati tulajdonú bírósági épületet átadják. Ezzel a cserével egyrészt a város egy használható ingatlanhoz jut, másrészt a városi bíróság és ügyészség is meg tudja kezdeni a már évek óta halogatott felújításokat”- közölték Dióssi Csaba polgármesterre hivatkozva.

A cikkben videó-interjút is találunk, amelyben arról, hogy az ingatlancsere után mi a szándéka a városnak a saroktelken álló épületekkel, csak kevés konkrétum hangzik el. A Verseny utcai villa bejáratának és pinceablakainak friss befalazása és a földmunkáknak a telken látható nyomai viszont azt jelzik, hogy valamilyen döntés már erről is született, és bizonyos munkák meg is kezdődtek.

A város polgármestere egyébként az interjúban maga is utal rá – egy fanyar mosollyal – hogy a rendőrségi ingatlant korábban a csendőrség használta.

Itt tartunk jelenleg.

Ennyit haladtunk augusztus óta?

„Egy politikus, egy formattív ember akkor jön elő, amikor ezt fölismeri, hogy minden amit csinálok, ezt a reménytelen érzést erősíti. Az ő dolga pedig az lenne, hogy írja újra a politikai jövőt. Amíg ez nincs meg, addig mi, támogatók, szavazók, tanácsadók, beszédírók minden akciónkkal megerősítjük, hogy bukni fogunk.”
„Bajnainak és Mesterházynak is azt kell mondani, hogy semmi más nem számít mint a közös győzelem, el kell kezdeni beszélni erről – és most. Le kell szállniuk egymásról – nincs több idő tárgyalgatni. Ezt meg kell tudni tenni. Mondhatnák, hogy lennél te ott, látnád mi van a színfalak mögött  - de ezeken a kérdéseken múlik, hogy valaki formátumos politikus, vagy nem. Le kell tudni zárni.” Majdnem két hónappal ezelőtt, Bruck Gábor, Demszky egykori tanácsadója szenvedélyesen bírálta az ellenzéki alkudozásokat a Klubrádióban, Pikó Andrással beszélgetve.

Augusztus végén éppen az MSZP és az Együtt-PM alkudozása volt a középpontban. Bruck Gábor már akkor is arra intett minden politikust, aki a Fidesz eltávolítására készül, hogy sürgősen zárják le az egymással foglalkozó, terméketlen és a választóikat elkedvetlenítő szakaszt, és minél előbb fogalmazzák meg saját vonzó, választható jövőképüket. Magyarázzák el végre, minden lehetséges fórumon, hogy miért lenne érdemes rájuk szavazni, milyen lesz az új, Orbán utáni Magyarország.
Az Együtt-PM és az MSZP nem sokkal az alább ismertetett beszélgetés után bejelentette a megállapodást.
Azért ajánlom most újra Bruck Gábor szövegét, mert könnyen el lehet dönteni, augusztus vége óta mennyivel jutottunk közelebb az ellenzék jövőképének megismeréséhez – és láthatjuk, hogy az idei október 23-a után milyen témák vannak az Orbán leváltására készülő ellenzék napirendjén...
(Az alábbi szövegeket nem azért ajánlom, mert minden részletben, pl a porondon küzdő pártok és személyek értékelésében százszázalékosan egyetértenék vele - de a lényegben, abban, hogy egy választási győzelemhez az ellenfél hibáin kívül a vonzó saját történet felrajzolása elengedhetetlen, és ez most nagyon hiányzik, teljesen elfogadom Bruck Gábor álláspontját.)

Bruck Gábor és Pikó András beszélgetése, Klubrádió, 2013. augusztus 29.

http://tamastibi.blogspot.hu/2013/09/bruck-azonnal-irjak-ujra-ezt-halott.html

Egymásnak estek, pedig joggal lehetnek büszkék

A gárdisták, jobbikosok és egyéb jómadarak a leghatározottabb ellenállásba országos cigány szervezetek részéről ütköztek, illetve a szélsőségesek által provokált helyi cigány közösségek is gyakran szervezték meg magukat. Ennek az ellenállásnak már súlyos áldozatai is vannak.

A magyarországi roma cvil mozgalmak nagy sikere volt az október 19-i Roma Büszkeség Napjának megszervezése. Nagy tömeg vonult végig a főváros szívében kijelölt útvonalon.

Közvetlenül a felvonulás után ezt írtam saját élményemről egyik blogomban: „azt éreztem meg a Mátyás téren, hogy szemem láttára mutatja meg magát a roma civil társadalom mára már kiépült, létező, erős hálózata. Magamban megállapítottam: 2013. október 19-én valami új született itt, Budapesten. Öntudatos cigány mozgalom lép most a porondra.”

Az együttes fellépést, az erős összefogást azonban tanulni kell, nem megy magától – és a jelek szerint a magyarországi cigányok éppen olyan könnyen esnek egymásnak pár órányi sikeres együttlét után, mint a nem-cigányok. Az interneten szinte azonnal több helyen olvastam olyan véleményeket, hogy a Blaha Lujza téren borzalmas dolog történt, árulás, összeomlás. Néhány bejegyzés szerzőjéről közismert, hogy alkalmatlan bármiféle együttműködésre, így aztán eleinte csak a fejemet csóváltam.

Aztán láttam, hogy az esemény fő szervezője, az általam is nagyra becsült Setét Jenő is a nagy nyilvánosság elé lépett egy másik vezető, Horváth Aladár szereplését bírálva. „Az én balítéletem az volt, hogy talán legalább ezen az egy napon lehet korrekt együttműködést generálni, mindenkivel. Lehet úgy szót adni egy beszélőnek, hogy elfogadja az előzetesen egyeztetett szabályt a felszólalás időtartamára és pártpolitika-mentes tartalmára vonatkozóan. Tévedtem nem lehetett. Legalábbis Horváth Aladárral nem” – írta.

Aztán láttam Horváth Aladár válaszait is: "Kedves Öcsém, mi a probléma azzal, hogy a Roma Büszkeség Napján több egyesület, falusi, városi közösség, facebook-csoport mellett felvonul és a színpadon bemutatkozik, 10 percben nyilvánosságot kap egy cigány párt, amely nemcsak a költőinkre, népdalainkra vagy a megasztárokra büszke, hanem arra is, hogy az "auschwitzi kultúra" (Kertész Ákos) korszakában politizálni mer, alapelveket fogalmaz meg, hogy részese annak a verejtékes munkának, amelyben felelős roma vezetők a tárgyalóasztalnál igyekeznek dűlőre jutni az embereink megmentését célzó politikai cselekvések ügyében?”

Valamint ugyancsak Horváth Aladár egy másik bejegyzésben: „Setét Jenővel egyeztetve volt: én beszélek a párt és a mozgalom nevében. Idézte előttem Osztojkánt: "együttműködésre vagyunk ítélve", valamint Zsigót: "ma a roma büszkeség megnyilvánulása az összefogás". Ennek szellemében beszéltem én is. Akik nem hallják meg az "ítéletet", ne beszéljenek "összefogás"-ról.”

----------------

Kívülálló vagyok, nem tartozom a szervezők közé, nem látom a belső viták, alkuk folyamatát. Talán érdekes azonban, hogy ebből a laikus szemszögből számomra mi derült ki mindarról, amit most vázoltam:

1. Sokkal nehezebb az egységes, erőteljes fellépést elérni, mint azt szétverni. 

2. Nem világos számomra, hogy a cigány szervezetek között most mi a helyzet a kirobbant vita után. Kibékíthetetlen-e az ellentét, vagy képesek lesznek a felek túllépni a vitákon? Setét Jenő szavaiból úgy tűnt, végleg megszakítja a további együttműködést Horváth Aladárral, míg Horváth Aladár – az általam ismert válaszaiban - feltűnően vigyázott, hogy kerülje a személyeskedést, az indulatok feszítését. Saját álláspontja megmagyarázására szorítkozott. Talán nincs még minden lezárva.

3. A felvonuláson a tömeg azt skandálta: „Büszkék vagyunk! Büszkék vagyunk!” Amennyire látom, azzal kapcsolatban nagyon színes a vélemények világa, hogy mire büszkék a menethez csatlakozók. Daróczi Ágnes „A Roma Büszkeség ünnepére” című írásában nagyszerűen össefoglalta, mi mindenre lehetnek büszkék a magyarországi romák. „Büszke vagyok népemre, mert a történelem során mindig hasznossá tudta tenni magát a környezete számára tudásával: a fémek, a fák, a növények, az állatok, az ipari mesterségek és az emberi természet ismeretével. Mert sok nyelvet tudtak és mindenkivel szót értettek.
Mindig fel tudták ismerni a környezet szükségleteit és meg tudták találni kielégítési módját kereskedéssel, szolgáltatásokkal - akár más által eldobott anyagokból is, új értékek létrehozásával.
Büszke vagyok népemre, mert tudtunk varázsolni. Hogy mit varázsoltunk?
- Mosolyt a gyermekek és felnőttek arcára: állatidomítással, bábozással, bűvészkedéssel, mutatványokkal, akrobatikával, tréfás történetekkel,.
- Melegséget az emberek szívébe: zenével, tánccal, dallal, mesemondással.
- És Reményt adtunk a világ elviseléséhez: lélekgyógyítással, jövendőmondással. Békességet hoztunk, menekülést a támadó indulatoktól” – írta a többi között Daróczi Ágnes.
Setét Jenő viszont azt hangsúlyozta, hogy ez a menet éppen a 2012-es avasi roma felvonulás első évfordulóján vonult végig Budapest közepén. Ez az értelmezés azt hangsúlyozza, a Roma Büszkeség a jobbikos és gárdás gyűlölet-akciókkal szembeni erőteljes cigány mozgalmi kiállás élményét erősíti meg és intézményesíti. (Hasonlóan egyébként a Meleg Büszkeség meneteihez, amelyek az 1969-es Stonewall-lázadás hagyományaihoz nyúlnak vissza.)

Kétségtelen tény: a cigánygyűlölő szélsőjobboldal mindeddig nem kapott erőteljes választ a többségi társadalomtól, az antifasiszta ellenállás kis létszámú tüntetésekben, performanszokban merült ki. A gárdisták, jobbikosok és egyéb jómadarak a leghatározottabb ellenállásba országos cigány szervezetek részéről ütköztek, illetve a szélsőségesek által provokált helyi cigány közösségek is gyakran szervezték meg magukat. Ennek az ellenállásnak már súlyos áldozatai is vannak, hiszen a fehér „jogállam” súlyos börtönbüntetésekkel torolta meg, hogy Miskolcon, Sajóbábonyban cigány csoportok szembe mertek szállni a szélsőséges provokátorokkal. A kibontakozó cigány ellenállási mozgalomra joggal büszkék a hazai cigányság szervezetei.

Én még egy tényezőt látok, amelyre teljes joggal lehetnek büszkék cigány honfitársaink. A 2008-2009-es sorozatgyilkosság idején robbanásig feszült a helyzet. A vidéki, külvárosokban élő cigányság – teljes joggal – célpontnak érezte magát. Bármikor megszerveződhettek volna a náci gyilkosságokra hasonló válogatás nélküli terrorral válaszoló csoportok. Ezzel szemben, miközben megindult az önszerveződés, ez mindvégig önvédelmi jellegű maradt. Az emberek a családjukat, közösségüket védték. Sajóbábonyban és Miskolcon is a cigány lakosság ellen odagyülekező provokátorok váltották ki a konfliktust. Az országos eszkalációt pedig csakis a cigányság önuralma miatt tudtuk akkor elkerülni.

Erre a békét megőrző, a magyar szélsőjobboldallal méltósággal szembeszálló hagyományra is joggal lehet büszke a magyarországi cigányság.

Roma March 2013 – legyen örömünnep

Ott voltam szombaton a Roma Büszkeség menetén, sok más nem-cigánnyal együtt. Én most így látom: ennek a menetelésnek, ahogy évről-évre egyre nagyobb eseménnyé válik,  az öröm lesz a lényege. Azt mutatja meg a külvilágnak, hogy mennyi szerethető érték van a magyarországi cigányságban.

Miért Roma March?

Daróczi Ágnes „A ROMA BÜSZKESÉG ÜNNEPÉRE” című kiáltványát ia Facebookon láttam. Ebből egy rövid részlet:
„Büszke vagyok népemre, mert a történelem során mindig hasznossá tudta tenni magát a környezete számára tudásával: a fémek, a fák, a növények, az állatok, az ipari mesterségek és az emberi természet ismeretével. Mert sok nyelvet tudtak és mindenkivel szót értettek.
Mindig fel tudták ismerni a környezet szükségleteit és meg tudták találni kielégítési módját kereskedéssel, szolgáltatásokkal - akár más által eldobott anyagokból is, új értékek létrehozásával.
Büszke vagyok népemre, mert tudtunk varázsolni. Hogy mit varázsoltunk?
- Mosolyt a gyermekek és felnőttek arcára: állatidomítással, bábozással, bűvészkedéssel, mutatványokkal, akrobatikával, tréfás történetekkel,.
- Melegséget az emberek szívébe: zenével, tánccal, dallal, mesemondással.
- És Reményt adtunk a világ elviseléséhez: lélekgyógyítással, jövendőmondással. Békességet hoztunk, menekülést a támadó indulatoktól.”

Setét Jenő a Blahán elhangzott felszólalásában elmondta, hogy a Roma Büszkeség Napja a civil társadalom által a jobbikos és magyargárdás gyűlöletmasírozásokra adott határozott válasz emlékét idézi fel: „A Roma Büszkeség Napja – mondta – arra az egy évvel ezelőtti demonstrációra is emlékeztetni kíván, amikor romák százai megelégelték a szélsőjobb masírozását, és a miskolci Avas lakótelepen erőszakmentesen tiltakoztak a rasszizmus ellen.” (http://nol.hu/belfold/buszke_romak_vonultak_a_blahara )

Miért Roma March? Horváth Aladár így indokolta a Facebookon:

„...láthatóbbá teszik magukat. A March, a felvonulás az amerikai, dél-afrikai polgárjogi mozgalomban lett ismert fogalom: a rasszizmusellenesség ügyében elkötelezett, bátor, öntudatos, színesbőrű, és a velük szolidáris "fehér" emberek figyelemfelkeltő utcai demonstrációi fölkeltették a világ figyelmét a faji elnyomás tarthatatlanságára.”

Néhány személyes benyomás a szombati menetelésről

Amikor a Mátyás térre érkeztem, még csak néhány tucatnyian voltunk. Azt hittem, igazolódik előzetes félelmem, hogy ez még csak gyenge kezdet lehet, nem leszünk sokan, és 2013-ban még nem lehet erőteljes demonstrációra számítani.

 Aztán ahogy telt az idő, a szemem láttára duzzadt imponálóan nagyra a tömeg. Több szervezett csoport is együtt érkezett a térre, zászlókkal, transzparensekkel. Egymás után fedeztem fel számomra hiteles, rokonszenves roma vezetők, értelmiségiek arcát a tömegben (Káló Norbertet, a kiváló és eredményes szendrőládi vezetőt például, vagy az újságírók közül Joka Daróczi Jánost, Ignácz Józsefet.)

A gyülekezőnél kitűnő volt a hangulat. Mosolygós arcok, egymást lelkesen üdvözlő ismerősök. Egy roma pártnak a térre érkező csoportjához így kiabált egy jókedvű férfi: „Isten hozott, tesók!” „Isten áldjon!” – jött a válasz. Talán csak a biztosítást felügyelő rendőröket figyelve véltem  némi merevséget felfedezni. Ahogy olykor kisebb-nagyobb csoportokban átvonultak a téren, a tömeg szélén, mintha némi zavart észleltem volna: „Ennyi cigány együtt, és mi nem igazoltatunk....” Persze, könnyen lehet, hogy csak az előítéleteim működtek...
 

A lényeg: azt éreztem meg a Mátyás téren, hogy szemem láttára mutatja meg magát a roma civil társadalom mára már kiépült, létező, erős hálózata. Magamban megállapítottam: 2013. október 19-én valami új született itt, Budapesten. Öntudatos cigány mozgalom lép most a porondra.

(Az MTI felvétele)

Ezen a kezdeti élményen az sem változtat, hogy később a menetben, majd a Blahán rendezett gyűlésen – legalábbis én – már nem éreztem ugyanezt az indulásnál áradó örömöt és lelkesedést. Már nem volt akkora erő az együttlétben.

Mindenesetre, biztos vagyok abban, hogy az irány nagyon jó. Folytatni kell, új ötletekkel, kezdeményezésekkel pezsdíteni. Számomra nem újdonság, ha cigány barátok között vagyok, és nagyon jól érzem magam körükben – de sok előítéletekkel fertőzött, pletykák által kergített embernek ez az élmény újdonság lehet. A Roma Marchon menetelőket ma, ezen a cigánygyűlölő Magyarországon keserű gondolatok nyomasztják – de ennek a menetelésnek, ahogy évről-évre egyre nagyobb eseménnyé válik,  az öröm lesz a lényege. Azt mutatja meg, hogy mennyi szerethető érték van a magyarországi cigányságban.

Rend van: stupid, de a miénk

A fővárosi nép hálásan fogadja a közlekedési rend változásait – legalábbis illetékesék ezt állítják. A buszok „fedélzetén” és a megállókban azonban másféle tapasztalatokat gyűjthetünk.

A Budapesti Közlekedési Központ (BKK) honlapján közzétett, „Tovább bővül az elsőajtós felszállási rendben közlekedő járatok köre és a fedélzeti jegyváltás lehetősége” című cikkben (  http://www.bkk.hu/2013/09/elsoajtos-augusztus-szeptember/  )  jó hírekről értesülünk: Csak úgy áradnak a pozitÍv visszajelzések – hirdetik: „A jeggyel, bérlettel, utazási jogosultsággal rendelkező utasoktól számos pozitív visszajelzés érkezett a BKK-hoz a felszállási rend bevezetésével kapcsolatban, hiszen az új rendszerben az utazási feltételeket és az általában a közösségi közlekedés használata során elvárható rendszabályokat be nem tartók száma is csökkent a járműveken.” 

Néhány napja egy buszmegállóban álldogáltam. Az egyik oda érkező járaton nemrég szintén bevezették az elsőajtós felszállást. A járaton azóta biztonsági őrök is utaznak, bizonyára „konfliktust kezelni”, amíg az utasok megszokják a rezsimet. A csuklós busz begördült a megállóba, és az első ajtón megkezdődhetett volna a felszállás, a többin meg a leszállás – de ekkor homokszem került a gépezetbe. Az élet váratlan próbatétel elé állította a BKK racionális rendszerét, amelybe azonmód bele is bukott. A buszon ugyanis középtájon utazott egy hölgy, két kisgyerekkel, a gyerekek dögnehéz iskolatáskáival és csomagokkal. A megállóban várta a férje, hogy segítsen neki lecihelődni. A sofőr azonban csak az első ajtót nyitotta ki. (Úgy hallom egyébként ismerősöktől, ez nem véletlen, a sofőröket is szankciókkal fenyegetik feletteseik, ha az elsőajtós felszállás ellenére bliccelőt találnának az ellenőrök a buszon.) A férj ahhoz az ajtóhoz állt, ahol feleségét és a gyerekeket látta, de hiába álldogált odalent. Az egyik biztonsági őr kidugta a fejét az ablakon és elkezdte magyarázni, hogy a mi nagy jó Vitézy és Tarlós urunk milyen felszállási rendet írt elő – mire a férfi mondta neki, ne fárassza magát, mert ő nem akar felszállni, de a feleségének segítene, ha ilyesmi ebben a városban lehetséges. A társalgásnak azonban nem volt értelme, mert a sofőr több ajtót nem nyitott ki. Így aztán az emberség és „az utazási jogosultsággal rendelkező utasok pozitív visszajelzései” jegyében a hölgy a két kisgyerekkel és a számos csomaggal előre hurcolkodhatott, és a vezetőfülke melletti szűk helyen mászott le a buszról. A nagyszerű jelenetet a rendet őrző sofőr és a biztonsági őrök mellett számos hálás utas is párás szemmel figyelte. A megálló felett pedig ott lebegett Vitézy Dávid, Tarlós István és a Rend szelleme.

Úgy hallottam egyébként, a nagy nehezen lekászálódó feleségétől a csomagokat lent átvevő férj is hosszú körmondatban emlékezett meg Tarlósról, Vitézyről és a BKK-ról.